A közelmúltban egy hölgy kereste fel az egyik Áldozatsegítő Központot, ahol elmondta, hogy rendkívül nehéz helyzetben van, súlyos lelki megrázkódtatások érték – betegség, haláleset a családban – és a férje bántalmazza őt. Az utóbbi időben verbálisan és pszichésen, de volt rá példa nem egyszer, hogy fizikai sérelmeket is szenvedett.
A hölgy nem konkrét segítségkérés céljából kereste fel az Áldozatsegítő Központot – az adatait sem akarta megadni –, hanem azt szerette volna megtudni, hogy az ő konkrét helyzetében milyen lehetőségek vannak, hogy jobbra forduljon a helyzete. Elmondta, hogy nem szeretne feljelentést tenni a rendőrségen, mert véleménye szerint az nem jelent megoldást a problémáira, inkább csak fokozná a fennálló feszültséget.
A hosszúra nyúló beszélgetés során kiderült, hogy van egy általános iskolás (alsó tagozatos) gyermek is a családban, de az anyuka azt mondta, hogy ő pszichológushoz jár, így nincs vele gond, illetve jó kezekben van. A központ munkatársa azonban úgy érezte, hogy ez a kisgyerek segítségre szorulhat, ezért kérte az anyukát: járuljon hozzá, hogy jelzést tehessen az iskolai szociális segítő felé, hogy figyeljenek oda a gyermekre és nyújtsanak segítséget, ha szükséges. Ebbe beleegyezett az ügyfél.
Néhány nap múlva az iskolai szociális segítő arról értesítette az áldozatsegítő kollégát, hogy felvették a kapcsolatot a kisiskolással és kiderült, hogy azonnali segítségre van szüksége: olyan komoly viselkedészavarokkal, lelki problémákkal küzd, hogy szinte az utolsó pillanatban „nyúlt felé” a segítő kéz, a családsegítő szolgálat munkatársa.
A gyermekvédelmi jelzőrendszer tagjainak – az áldozatsegítő munkatársak is beletartoznak ebbe a körbe – szakmai felkészültsége és érzékenysége, tenni akarása nélkül ebben a konkrét esetben súlyos következményei lehettek volna a veszélyeztetettségben lévő gyermek életében, de most már megkaphatja a kellő odafigyelést és támogatást.